Hónap: 2013 július

Reggel korán kelés (némi noszogatásra Jonas személyében) – de elég nehéz amúgy is aludni, ha az ember hátán ugrálnak. Reggeli pakolás, kiharcolt dögönyözés, indulás. Elvittük a gyereket óvodába/iskolába, búcsú. Bicikliszerelő a fék miatt, mondta hogy nincs vele semmi baj, a csomagtartó nyomja, neki most nincs ideje, de elmondta szerinte mit kéne változtatni; adott szerszámokat, másfél óra szarakodás után végeztem is, tökéletes nem lett, de egyelőre megteszi (ha szerzek újra fúrót majd tökéletesítem). Indulás megint, ugrált a váltó, nyomta a fémlap, reménykedtem hogy idővel abbahagyja, hál’ isten bejött. Nyugodt tempóval indultam, nem realizálva, hogy minden út a fekete erdőn át vezet, ami egy több mint 100 kilométeres szadista emelkedőkkel megáldott hullámvasút, néha egészen elképesztő 15-20 %-os emelkedőkkel. Úgy 10 kilométeren át. Az elején jól haladtam, könnyű kis szerpentin, gondoltam, ha ilyen lesz végig, simán odaérek 4-5 óra alatt. Ahogy egyre beljebb értem láttam hogy ez nem azért nem lesz olyan könnyű menet.
Délután 2 körül megálltam a GPS-el szórakozni, meg fényképezni,  amikor begurult mellém egy idősebb bácsi (nagyon hiperaktív német nyugdíjas, remélem ilyen idősen én is bírni fogom még az ipart), akivel kicsit beszélgettünk, kérdezte, honnan hová megyek. Mondtam, hogy Magyarországról jöttem, ma meg Stuttgartból és Strasbourgba megyek. Ránézett az órájára, aztán megkérdezte, hogy ezt komolyan gondolom-e, majd ezzel a lendülettel előhúzott egy térképet szintrajzzal. Itt realizáltam, hogy szarban vagyok, és időben ráadásul nagyon elcsúszva. Merő jóindulatból, miután kijelentette, hogy szinte lehetetlen odaérni estig, felsorolta az összes kempinget 40km-s körzetben, de mondtam hogy inkább Strasbourg, de köszönöm. Innentől kicsit megzaboláztam magam, kis számolgatás után berendelve az agyamnak, hogy milyen részen milyen tempót kell mennem, hogy sötétedés előtt odaérjek (síkon lejtőn nem mehetek 30-35 alá, dombon 10 volt az alsó limit) ebből végül az lett hogy dombon fel átlag 10-15, mert elég durva emelkedőkkel volt tarkítva, lefelé általában 50-60, síkon pedig 40-45. Így meg sikerült is kiérnem fél 7 körül a hegyek közül, már csak 40 km, laza egyenes 30-35 km/h-s tempó kényelmesen pörgetve, hogy be ne savasodjon a lábam holnapra, mert izomlázzal nem nagyon öröm tekerni.

Az utolsó 10 kilométeren hozzácsapódtam egy hármas bolyhoz, nem zavarta őket, annyit láttak hogy országúti és hogy tartom a tempót. Aztán elkezdődött a lánctalpazás, ekkor realizálták, hogy két böhöm táska van a seggem mögött meg egy polifoam, itt elkaptam egy oh, mein Gottot. Azért megnéztem volna magam kívülről amikor előre kerültem a táskákkal, és szépen libasorba jöttek mögöttem. (kicsit meglepődtem, hogy fullos karbon gépek, könyöklő mindenkinek és 35-s tempót mentek. Linz előtt akadtam egy ilyen csapatba, de ők kb 50-nel verettek el mellettem)

Beértem Kehlbe, győzelem, nyomtam nekik egy tschüst, mentem boltba hogy legyen vacsorám (bagett, paradicsom, parizer, eper, kakaó, marad reggelire is. Itt hideg volt júniusban. ezért most indul csak az eper szezon, ami egy áldás 🙂 ). Miközben ezt írom, fontolgatom hogy a mellettem levő sátorban kb. 60 decibellel horkoló pacákot megfojtsam egy párnával…

Szombaton némi gyereksikítás folyományaként fél 2-es lefekvés után sikerült fél 8-kor kelni, de legalább nem 5 fokban ébredtem. 😀 Reggeli kakaó, kalács lekvárral – luxusban éreztem magam az elmúlt 5 napban evett 1 kg cerbona után. Reggeli után elmentünk a piacra, henteshez… stb bevásárolni az ebédhez. Félúton se voltunk még amikor kineveztek hivatalos lónak, aminek eredményeképpen engem ért a megtiszteltetés,  jog: húzhatom a „teo” névre keresztelt 2 személyes babakocsiszekér kombót (majd lesz kép ha géphez jutok) odafele leadtam a biciklim szerelőhöz az előző nap ismét gajra ment váltót használhatóvá tenni (normálisabb volt, mint az előző szerelő és lényegesen olcsóbb) egy másik boltba némi hezitálás után szereztem egy csomagtartót, hogy az unalmamban megálmodott koncepciót átültessem a gyakorlatba.

Miután hazaértünk kimentem a kertbe focizni a gyerekekkel, nagy örömükre a nedves füvön rögtön bemutattam egy spárgát, nem mondanám hogy jólesett, de legalább még megy… Foci után előkészület az ebédhez (grill benyújtás zöldségdarabolás… stb) közben elmentem a biciklimért, gyors zuhany és máris lehetett is enni. Zseniálisan jó volt, újkrumpli hagymával zöldségekkel sütőben meggrillezve, faszenes sütőn sült bajor fehér kolbász grillezett cukkinivel (na, ez az, amire mostanában nagyon rákatantam) volt még hal is, de az nem a szívem csücske. Ebéd után bicikli szerelés, csomagtartót raktuk fel a kis segítőmmel (Jonas 5 éves, tettre kész szerelő) + kicsit meg kellett fúrni a fém lapot mert túl nagy volt bele a csavar.

Kész, kaptam bérletet térképet, bementem a városba, de már előtte megpróbáltak visszatartani a gyerekek, mert azt hitték nem jövök vissza:) az előző estével ellentétben gond nélkül betaláltam, nézegettem, söröztem (olyan volt mint a Deák tér csak úgy 30x akkora, mindenhol rengeteg ember és stílus. Voltak figurák akik azért rendesen vitték a prímet öltözködés terén, főleg pár látványosan meleg tag, akik olyan cuccban voltak amit egy ’70-s évekbeli new yorki strici is túlzásnak gondolt volna… Imádtam a város sokszínűségét, hangulatát, öltözködésileg kb 80-ás évek harlemi divatjától a mai divatig minden volt és láttam több bundesliga sérót is.

Sikerült táskát vennem, utolsó darabra való tekintettel leárazva. Ez azért kiemelendő mert egyszerűen nem lehet kapni alsó kategóriás cuccokat. Táskából például van Ortlieb és Vaude, semmi más, ez meg sajnos nem csak minőségben felső kategória, persze itteni szemmel nem oly vészes mint Magyarországról nézve. 8-kor estem haza, megírtam az előző 2 napi horrort, gyors vacsora, Facebook és kidőltem.

Vasárnap is maradtam, elsősorban nem a pihenés és a bicikli rendszerezés miatt, hanem mert 10 éve nem láttam a keresztanyukámat, életembe meg szintén meg tudnám számolni két kezemen. De hát 800km-ről nem egyszerű, van ez így. 🙂 Elvoltunk napközben, játszottunk neteztem, délutáni szieszta, segítettem kicsit az ebédnél de inkább az evésnél (vasárnap pizza nap, oh yeah) este megterveztem a Strasbourg – Párizs útvonalat, hogy ne kelljen GPS-l szórakozni, csak elővenni a papírt, kicsit beszélgettünk még, fél 10kor pedig offoltam magam, hulla fáradt voltam,  nem egyszerű ha egész nap az ember nyakába ugrálnak, de azt kell mondjam imádtam a gyerekeket:)

Fél hatkor akartam kelni, fel is ébredtem, de nem bírtam kimászni a hálózsákból. Olyan hideg volt, hogy látszott a leheletem és láttam pár őshonos német jegesmedvét délre vándorolni. Reggel gyorsan kölcsön kértem a szomszédtól a térképét, megnéztem, merre megy a bicikliút, nagyjából meg is jegyeztem. Városból gyorsan kijutottam, két faluval odébb gyors reggeli ( zsemle + német húskenyér, ami a nevével ellentétben borzalom. Csak érjek már a francia pathék közelébe).

Sokáig dombok, majd végre lankásabb a vidék. Nagy nehezen visszataláltam a bicikliútra, közben persze el is vesztettem, a GPS néha olyan falvakon át vitt, hogy erősen elgondolkoztam, hogy vajon Németországot töltötte-e be…

Ahova eredetileg terveztem, Donauwörthbe korán odaértem, közben született az ötlet, hogy Stuttgartban meg kéne látogatni a keresztanyukámat, akit kb. 5 éve nem láttam, meg amúgy se túl sokszor. Ehhez jött még ötletként, hogy az utánfutó az előző nap fényében kuka, valahogy felerőszakolok egy csomagtartót, szerzek hozzá táskát. Péntek lévén oda kellett érnem estére, hogy szombat délben el tudjak intézni mindent, mivel vasárnap minden zárva van. Kiderült hogy Ulmból megy vonat közvetlenül, innen még 75 km, laza 3 óra kényelmesen. Folyamatosan váltotta egymást innentől a sík/domb/lejtő így még a nehezékkel is sikerült 32-es átlagot mennem, úgy tűnt, sikerül elérnem a 6 órás vonatot, hogy normális időben érjek Stuttgartba. Persze az utolsó tíz kilométeren egy hatalmas domb, majd meghaltam mire felértem, de persze Murphy szereti a munkáját, csak kitakart egy kétszer akkorát. Tudtam hogy óránként megy a vonat, akkor érjük el azt. Beértem a városba, persze sehol se volt kiírva, hogy merre van az állomás (eddig mindenhol folyamatosan, még az utolsó faluban is, ismét köszi, Murphy). Az ötödik megkérdezett ember végre el tudta magyarázni, de nagyon beszélgethetnékje volt, hogy ő is biciklizik, ugyanilyen utánfutója van, meg különben is milyen jó hogy a szemüvegünk is ugyanolyan, hova megyek, honnan, milyen átlaggal, nem rossz-e egyedül, stb. 10 percem maradt a végére elérni, még reménykedtem. Aztán az utánfutó ismét belenyomta a váltót a kerékbe, megint majdnem tört, beszorult a küllők közé, anyázás: az utánfutónak mennie KELL! – mielőtt beértem a vasútra, idegileg leamortizálva persze beragadt a lábam a pedálba és látványosan nagyot döglöttem, ezzel egy kis műsort szolgáltatva a közelben levő 4 étterem vendégeinek. Ezután azt hittem, hogy Stuttgartba érek, és már csak azzal kell törődnöm, hogy ne legyen túl forró a víz a zuhanyzóban.

A vonaton semmi különös nem volt,  másfél óra egy fejhangon üvöltő kisgyerek mellett. Stuttgart, szabadság.

Hittem én. Valami  ismeretlen erőtől vezérelve beállítottam a gyalogos gps-t, innen kezdődött az a rész, ahol erősen meg akartam murdelni, de minimum az ágyamban lenni otthon és maximum a boltig biciklizni. Persze rávitt a lépcsőre, mondom ok, felviszem ezen külön a dolgokat, nem megyek körbe. Megvolt, megyek tovább, szerpentin fel a hegyre, jobbra letörés, balra betonfal, GPS szerint menjek balra. Lépcső. Nézem, 600 m hosszú, bevisz egy erdőbe, kb. 1 méter széles, de egyszer élünk induljunk.. Fél 11 volt, kb. 100 méterenként egy lámpa, félhomály, én meg egyre jobban rettegtem. 3 „emeletet” vittem az utánfutót aztán vissza a bicikliért, ezt sokszor. A lépcsősor közepe felé nekiugrott a kerítésnek két rotweiler (még jó, hogy magas volt), ezt még azzal lehetett fokozni, hogy a bejárati ajtó mellett volt egy karóba húzott összetört motoros bukósisak. Ez volt az a pillanat, amikor életem összes horrorfilmje lepergett előttem, és ezt még lehetett fokozni a 2 méteres kutyatulaj megjelenésével, aki ordítva parancsolta őket be a házba, rám is vetve egy szemrehányó pillantást. Ez volt a pillanat, amikor rettegve utáltam mindent, és megszületett egy német horrorfilm ötlete. Felértem az erdőbe, közvilágítás nuku, telefonom a halálán, mindkét lámpám lemerült az idegrendszeremmel párhuzamosan… Nézem a GPS-t, merre menjek, mutatja, hogy egyenesen be az erdőbe aztán sokáig lefelé. Biztos, hogy nem. Átállítottam autósra, ugyanúgy az erdő fele vitt, de betonon, és láttam, hogy van egy nagyobb út arra, gondoltam móka és kacagás, jöhet a zuhany. Kiértem (itt kb az állomáshoz képest 600 szintet jöttem már, váltóm nem működött megint, beragadt legmagasabb fokozaton, combom kezdett bedurranni) kiderült, hogy a nagy széles utca egy összekötő autóút, közvilágítás volt 3 kilométerrel odébb, kocsik 120-szal 3 irányból.

Idegösszeomlás, telefonom lemerült, semmit se látok és Stuttgart térképem sincs. Volt nálam egy régi Nokia (sose merül le) eszembe jutott, hogy van benne lámpa, de hol máshol lenne, mint a táskám alján, felette minden cuccal. Nagy nehezen kitúrtam, boldogság, mobil akksiból sikerült kipréselni 30%-ot a telefonomba, így volt térképem, és kitaláltam, merre menjek. Vissza le a hegyről (edzésnek jó volt…) 20% lejtőn 4 kilométert, csak első fékkel, mert a hátsón úgy megnyúlt a bowden, hogy semmit nem fogott. 300 méterenkent pihenő, hogy ne gyulladjon ki a felni. Útközben leszólított egy szimpi fickó, hogy segítsen-e valamit, mondtam, hova akarok eljutni, mondta, hogy ő is biciklizik, ez az útvonala, ezért elég jól ismeri, és tökéletesen elmagyarázta, merre kell menni. Nagy nehezen megérkeztem, zuhany, vacsora, alvás.

Nagy tervekkel és vágyakkal ébredtem az előző napi szüttyögés után, remélve, hogy reggel 6-kor a szúnyogok is alszanak. Nem. És még hideg is van. Nagyon.

Pakolás, szokásos mizéria…indulás, minimál kavarás után kijutottam a városból, Lidl melletti pékség pont nyitott, minden meleg még, tökély. Reggeli gyenge nap, nincs túl meleg, hosszú ujjúban, arany búzatáblák között, madárcsicsergésben suhanok. Ahányszor sikerült elnéznem az irányt, mindig volt valaki, aki segített, merre kell menni, akkor is, ha kicsit se akartam (kelleténél lelkesebb német néni). Főúton indultam, aztán kénytelen voltam áttérni a mellékutakra nem kevés térképnézegetés után, mert az eddigi „Danika, Danika, matrica, matrica” helyett már csak az járt a fejemben hogy: „MATRICA MATRICA MATRICA ***** MATRICA ” – ez azután született, hogyn 8 kamion ment el oszlopban mellettem, maximum fél méterre, de inkább kevesebbre, mert nekik sem volt hely…

Sikerült megint visszakeverednem a Duna menti bicikliútra, ami felért a világ 8. csodájával. – Ehhez tartozik, hogy Ausztriában végig gyönyörűen meg van csinálva, minden ki van táblázva, ha 2 nagyobb porszem van az út közepén, odaírják merről kerüld ki, de itt Németországban 1. néha feltűnik, mutat egy irányba, elindulsz, odaérsz egy kereszteződésbe, de semmi tábla, elindulsz érzéssel, aztán vagy bejött vagy fordulhatsz vissza. 2. csipkebokor vessző 3. az út minősége katasztrófa. Az még rendben lenne hogy apró kavicsos út megy sokszor a Duna mellett, de akkora gödrök vannak rajta észrevehetetlenül, hogy némelyikben egy tank is eltűnne, nemhogy egy bicikli. Van még hova fejlődni, na. Ezen a részen sajnos fényképezni se tudtam, mert ahogy megálltam, kb. úgy éreztem magam, mint egy vérnyalóka, amit bedobnak egy szúnyogoviba. Minél feljebb megyek a Duna forrása felé, ezek annál nagyobbak, agresszívebbek, cselesebbek és annál nagyobbat csípnek.

Bicikliút vége, beértem Ingolstadtba, megvan egy százas, még csak egy óra, 60-80 kényelmesen jöhet(ett) volna, ha a nyomorék utánfutó nem töri le a váltót, és hajlítja végképp használhatatlanná. Szolid agyvérzés. Telefon, hol van biciklibolt vagy szerviz: 12 km, tekerni nem lehet, csak tolni. Agyvérzés 2.0, de legalább tudok zenét hallgatni. Nagy nehezen megvan a szerviz, de hogy ne legyen olyan jó, a lábam már nagyon szenved, mert a biciklis cipőm talpa keményebb, mint Chuck Norris, és nem betonon sétára van kitalálva. Szervizes nyugtázta, hogy használhatatlan – ezzel nem vagyok előrébb, tudtam magamtól is. Találtam a boltban egy 105-ös váltót, tökéletes. 52€, otthon is annyi, ez van, nincs apelláta. Megbeszéljük, hogy felrakják, fél óra, nézegessek, majd szólnak.

Addig pár szó a boltról: kb. 600 négyzetméter 2 emeleten, szép angolsággal bike heaven. Bicikliből minden, várositól a legfullosabb országútin át a montikig. Persze itt is külön rész az elektromos bicikliknek, de erre majd később kitérek, még figyelgetem őket. Elég jó árban voltak a sisakok, az enyémnek eltörött a tekerője, próbálgattam, csorgattam a nyálam, ki is néztem egyet 40 euróért. Szólnak, hogy kész a bicikli, kapom a számlát, szívroham…nézegetem, kérdezem, hogy mi micsoda, mert nem oké, hogy az 52€-ból 140 lett. Mondja, hogy lánccsere, mondom az van (haha, de trükkös vagyok) kérdezi felrakja-e, benne van a váltószerelésben, újabb 10 perc. Addig néztem a számlát, rájöttem, hogy lánccserével hátsó sorcsere is jár, bár utánaszámolva olcsóbb volt, mint otthon. Bicikli kész, sikerült a számlát 100€-ra moderálni, de ettől még nem vagyok boldog…elegem volt mindenből, este 7 volt, elmentem egy kempingbe, világutálat közben felvertem a sátrat, majd hogy lehiggadjak, abszolút irreleváns módon elmentem biciklizni..

Aldiban vettem finomnak látszó zacskós tésztát (65 cent, gyanúsan olcsó, ízre középszar, de laktató) vissza a kempingbe, megfőz, megesz, zuhany, alvás, boldogság.

Erről nem nagyon tudok mit írni. De komolyan. Német alföld, mindenhol szántóföldek, biogázüzemek, satöbbi.

Dögunalom volt, alig haladtam 110 kilométert, ebben mondjuk nagy szerepet játszik az is, hogy csak 11-kor indultam el Passauból; hiába, az ágy, a reggeli és a „van kivel beszélgetni” elegye eléggé csábító.

Fél hatkor terveztem kelni, hogy egy kicsit behozzam a lemaradást, felébredni sikerült, de annyira hideg volt, hogy nem bírtam kidugni az orrom a hálózsákból. 6 körülre nagy nehezen kiszenvedem magam (biciklis póló+pulcsi) összepakoltam, kulacsokat töltöttem stb. Indulás, gondoltam ma eljutok Passauig, de azt nem, hogy a nap végére elég erős csatába kerül az agyam és a testem. Reggel volt pár dombocska, sütött a nap, alig volt forgalom, lehetett szépen haladni a dombok ölelésében. 20 km után végre találtam egy pékséget, tudtam reggelizni (sajtos kifli+kakaó) utána úgy gondoltam, Linzig meg se állok, nincs az olyan messze. Tévedtem. Egy darabig megpróbáltam a 3-as úton menni , de 15 kilométer után rájöttem, hogy inkább megyek a Duna-parton a bicikliúton, mint hogy azon agyaljak egész nap, hogy mikor lesz belőlem matrica egy kamion lökhárítóján. Innentől szinte végig bicikliút (R1, ez a Duna menti, ajánlom mindenkinek), ami néha kijött az útra, de akkor is külön sávon leválasztva.
Végig követte a Duna vonalát, kanyargott vele, bevitt gyönyörű ártéri erdőkkel szabdalt szigetekre, sütött a nap, csak a vizem fogyott el állandóan, de így se panaszkodhatok 🙂
Bicikiút mentén kocsmát üzemeltetni a legnagyobb biznisz, ha nincs nagyon semmi a közelben: megálltam vízért, wc zárva, megkérdezem a csapost. Csak vendégeknek, mondom ok, akkor kérek fél liter szódát, de megkérdeztem mennyi: 2€…itt volt pár keresetlen szavam és szomjas maradtam.
Beértem Linzbe, gondoltam keresek egy mekit, feltöltöm a blogot, pihenek, eszek. A bicikliút viszont úgy átvitt a városon, hogy mire rájöttem, mi van már újra az országúton voltam 5 km-rel Linz után. Egy benzinkút volt a szerencsés nyertes víz és reggeliről maradt kajaügyileg (1 kifli+fél liter víz) majd sikerült elaludnom egy sörpadon. Vicces látvány lehetett.
3 körül indultam tovább, már „csak” 90 km volt Passau, de az utánfutóval és az aznapi 130 km-rel a lábamban az istennek nem akart elfogyni. Innentől hosszan az út mellett ment a bicikliút, majd 20 km múlva visszakanyarodott a Duna mellé, itt volt is egy kis kényszerpihenő, mert nem figyeltem az evésre és kicsit megzuhant a vércukrom, de egy fagyi mindent helyrehozott, és sikerült tartani utána egy pörgős 30-35-ös tempót. A parton ment az út innentől végig, fákkal szegélyezett osztrák Dunakanyar, rengeteg kanyarral. Itt kompoztam is egyet, mert amelyik oldalon elindultam, gyakorlatilag erdőben ment, alig lehetett látni valamit, a másik oldalon viszont szinte alig volt fa és sütött nap + tudtam enni egy ismételten életmentő zsíros kenyeret, jóóó sok hagymával és pirospaprikával jóféle német parasztkenyéren.
Innentől már erősen szenvedtem, de már csak 35 km volt hátra, azt féllábbal is… Nagy nehezen beértem Passauba, elég erős világutálattal, hosszas szenvedés árán odataláltam a címre, ahol az utánfutóm várt (a mostanit kölcsönkaptam). Úgy volt, hogy utána keresek valami szállást, vagy felverem egy rétre a sátrat, de azért rákérdeztem, nem maradhatok-e, mert már szolid idegroncs voltam és hullafáradt. Maradhattam, kaptam ágyat, vacsorát, ezúton is nagyon szépen köszönöm, életmentő volt. A zuhany fokozottan, és még a blogot is feltudtam tölteni végre.
Lakik itt egy mopsz, haláli forma, állítólag nem túl barátkozós, de hálisten megkedvelt, állandóan idemászkál és teszi az agyát(:D) – imádom.

Reggeli kelést nem siettem el, kb. fél 9-kor másztam ki kemény küzdelem árán az ágyból a tervezett fél 8 helyett. Befejeztem a blogot, megágyaztam, fogmosás stb. Rögtön fél 11-kor sikerült is elindulni nagy nehezen, előre félve az utánfutótól. Joggal. Eddig mentem vele 1,5 km-t össz, ezért még nem ismertem ki a rigolyáit, hogy mit lehet és mit nem. Például piros lámpa után NEM indulunk kiállva mert esés lesz a vége…

Bécsből gps-szel bírtam csak kimászni, ami az én esetemben borítékolja azt, hogy nagyon csúnyán megszívom. Beállítottam autósra, kilőttem a autópályát és a fizetős utakat, persze hogy fel akart vinni az elkerülőre, ami nem fizetős, de nem is lehet rajta biciklizni; jó, legyen akkor gyalogos. Egy darabig semmi gond nem volt, lankás, lightos emelkedők jöttek, szép pörgősen fel lehetett menni rajtuk (kb. 10 km) aztán ahogy egyre fogytak a társasházak, nem láttam több villamost, se biciklist, kezdtem gyanakodni. 300 méter után menjek balra, semmi gond, úgyis kezdett durvulni. Jobbra, amerre mondja a gps, itt találkoztam életem kb. második 25-30%-os emelkedőjével, amin némi anyázás után elindultam, majd amint átcsapott a 30%-os verzióba annak rendje és módja szerint előbb egy keréken saganoztam kicsit, aztán majdnem sikerült hanyatt borulnom, ahogy az utánfutó visszarántott, de az spd-ből néhány kisebb „baleset” után már nagyon rutinosan tépem ki a lábam hála isten.

Oké, toljuk, megnézem a gps-t hol van a teteje: 10km – nem túl szalonképes szavak, annyit tuti nem tolom, próbáljunk meg nem fejre állni. Felszenvedtem magam a tetejére, ugyanez jött lefele; kb. 500 métert bírtam idegekkel, majd elkezdtem lelki szemeim előtt látni az olvadt fékpofáimat, és ahogy 90-nel ráharapok egy kocsi karosszériájára, ezért kénytelen voltam lefele is tolni.

Ennyit a szívásról, átküzdöttem magam a hegyen, az utána lévő 20 km-es emelkedő szinte lejtőnek tűnt, sikerült elkapni a ritmust, végre tudtam haladni. Idővel megint jött egy nagyobb hegyecske, ahol lezajlott ismételten a kedvenc osztrák jelenetem: megelőz 2 biciklis nem túl nagy lendülettel, volt időm nézegetni: Look karbon váz, full Dura Ace szett kerekekkel (olyan 800 ezerre saccolnám), emellé természetesen Tour de France-os radioshackes csapatmez. Ezek után azt várná az ember, hogy minimum állva hagyják, amikor egy nem túl acélos kondihoz és egy hegyhez még egy 20 kilós utánfutó is társul, erre simán jöttem mögöttük a tetejéig 5 km-t még, 12-vel (!!), úgy, hogy kiállva tekertek majdnem megszakadva. Ezzel nem magamat akarom fényezni, hanem ismét felvetni a kérdést hogy minek hobbinak egy olyan gép, amit egy nagyobb körversenyen megirigyelnének..??

Hegytetőtől gyönyörű szerpentin, végig le a völgybe 1-2, számomra ideális emelkedővel (hirtelen emelkedik sokat, hosszan, lankásan lejt). Valahol 70 km környékén volt egy nagyobb pihenő a Mekiben, mert ott mindig ingyen van a wifi + majdnem leestem már a biciklirő,l mert alig ettem egész  nap. 45 perc pihi, 2 hamburger (ranchburgert ne egyetek, nagyon rossz), onnan főként sík terep sokszor lejtővel, minimál emelkedővel, végre normálisan lehetett haladni. Úgy indultam, hogy Linzbe akarok érni, de miután 1-kor sikerült kiizzadnom magam Bécsből, lejjebb vittem az igényeimet, utánfutóval azért kicsit nehezebb haladni. Ha valaki akarna venni vagy ezzel túrázni 1-2 tanács: 30-ig stabil, csak figyelni kell, hogy semmi hirtelen mozdulat; 40-ig oké; 50 körül életveszély! – minden úthibára allergiás, ha valami picit is megdobja, teljes karból ráfeszítve lehet csak megtartani, egy nem túl őszinte mosoly kíséretében.

Alvás a melki kempingben ( 5€ fejében túl csábító volt a zuhany )  Duna 10 méterre = kaszálni lehet a szúnyogokat, és a nemrég levonult ár miatt minden tiszta iszap, de legalább nem kellett szenvedni a cölöpökkel.

7-kor keltem, akkor még mit sem sejtve 9 órás indulást terveztem. Reggel befejeztem a blog felszerelés menüpontját amit egy hete húzok és kb 15 percem ment el rá… Utána gyors levél az útközben szállásadóknak (előre is köszönöm) + akik segítettek hogy meglegyen a pár hiányzó dolog anélkül hogy otthagyjam egy falu havi költségvetését (BikePont, Berguson, Olympus). Reggeli bepakoltam a maradék cuccot (főleg a maradék kütyü) a táskába, utána utánfutóba belerak, próbáljuk ki. – A gondok itt kezdődtek; az enyém Passauban ragadt, kértem egyet kölcsön( ezt is köszönöm még egyszer) de eltört meg korábban egy baleset miatt az eredeti gyors zár amire csak rá kellett volna csattintani, ezért egy kis buherálás árán 1-1 dém lapra lett felcsavarozva a konzol tartója, ami az első 5 méter után látszott hogy félig elhajlott, és egy erősebb kanyar után jó eséllyel el is fog törni. Kezdésnek cuccok átcsoportosítása, mert eléggé fent volt a súlypont, és ha nagyobbat dől én is mentem volna vele a susnyásba, utána nemi brainstorming, beljebb fúrtuk a lyukat, működik nem hajlik, csak eddigre megebédelt és már 1 ora volt..
Fél 2-kor indultunk, cuccot előbb leadtam Cecinek akinél aludtam, most jött fel Bécsbe én meg csúszásban voltam. Határig kaptam díszkíséretet, lassan kicsorogtunk beszélgetős tempóban, határnál búcsú elindultam tényleg. Brutál szembeszél volt egész úton, láttam 1-2 madarat egy helyben repülni, nem jutottak sehova.. Első 40 km a határ után gyakorlatilag emelkedő volt, folyamatos szembe/oldalszéllel, amibe volt hogy bele kellett dőlnöm hogy ne fújják el. Sütött a nap, mindenki a környéken ahogy elnéztem megsétáltatta a kabriójat/motorját. Ebben a Mustang Gt + 1 Ferrari vezetett, akikre kitartóan tapadt egy Fiat panda. Majdnem sikerült Bécsbe érni, persze megint nem figyeltem kajára, kénytelen voltam megállni egy benzinkúton tűzoltásképp egy csoki meg valami cukros. Beértem Bécsbe, lassan idecsorogtam a szállásra közbe nézegettem. Este sör, beszélgetés alvás.