9. nap – augusztus 12., kedd
Úgy keltem, mintha egy percet nem aludtam volna, bár a félig éber álomnak megvan az a szépsége, hogy valamiért már az ismerőseim 38,52%-a megfordult benne, éltem egy kis társasági életet legalább. Indulás, végre rendesen ment a szekér, 80 km volt tervben, aztán vonat, hogy kikerüljem Nápoly nagyobb részét, aztán még 25 km bicikli.
Faltam a kilométereket, persze siettem, mert tegnap nem vettem reggelire se enni, se inni, és szívesen elkerültem volna az újbóli a mumifikálódást. Itt a parton egy bácsika megalapozta a napom: háromkerekű kocsi gyök kettővel, benne egy 70 körüli hasas pasas egy csivavával a mellén szűrte az utat, kocsi tetején lobogott az olasz zászló, és egy ordibátorbol iszonyat hangerővel üvöltött valami olasz opera. Vizet aránylag gyorsan, röpke fél órán belül szereztem, a kajával azért megint kivártam az ötvenet. Lidl – croissant, narancslé. Elkövettem azt a „hibát”, hogy volt pofám százassal fizetni (persze, hogy nem az útszéli fagyisnál akarom beváltani), aminek köszönhetően kb. úgy nézett rám az eladó, mint egy leprásra.
Már csak 18 km Formiáig, vonat – Nápoly – kultúra, 40 perc alatt lezavarom, hurráá. Aztán jött a nem várt hegy. Nincs bajom a mászással, csak azzal, ha feleannyit gurulok utána lefelé, mint amennyit mentem felfelé. Az út gyönyörű volt, egy várfallal körülvett városrész alatt vitt az út, alatta végig egy nyüzsgő olasz falu, idegbeteg emberek, nyugodtan lesegető nénikék.
A vasúton egy órát vártam a vonatra, ez alatt olvastam, és közben próbáltam nem elaludni. Megjött a vonat, 1 óra zötyi, közben figyeltem egy koros úriembert, aki olyan lelkesen magyarázott 2 srácnak arról, hogy fiatal korában mennyit biciklizett, egy Colnagója volt Campa szettel, és sose felejti el azt a „mechanikus szimfóniát”, amit az a bicikli produkált neki (kb. ennyit értettem meg a 40 perces hallgatózásból).
Aztán beért a vonat Nápolyba. Nem vágytam rá, és nagyjából bejött, amit gondoltam. Elképesztő állapotok uralkodtak, az út mellett állt a szemét, főleg az állomás környéke necces, tele beláthatatlan szerelőcsarnokokkal, amik nem töltöttek el túlzottan kellemes érzéssel. A GPS természetesen mindent elkövetett, hogy ebből ne tudjak kilábalni, 10 km macskaköves mellékutcán jutottam ki a városból. A mellékutcák..hmm…novemberben voltam Isztambulban, na ez egy az egyben olyan, mint annak az ázsiai oldala, kivéve, hogy ijesztőbb, és ott nem akkora türhők, hogy az utcára borítják ki a halbelsőségeket. Összefoglalva a véleményem: elképesztően koszos, szarok az utak, sok olyan részt láttam, ami minden rossz hírt alátámaszt. Ráadásul egyedül vagyok, nem beszélek olaszul és látványosan turistának (vesedonornak) nézek ki, ami nem dob a helyzeten. Mindemellett gyönyörű a városnak az a része, amit láttam belőle, csak nagyon lepusztult. Megérkeztem Pompeibe, amit 20 km macskakő után a csuklóm halk üdvrivalgással üdvözölt, a kempingben várt a napi rutin + mosás.
Utolsó pillanatban, zárás előtt beestem a pompei romokhoz, bár nem akartak beengedni, mert „1,5 óra múlva zárunk, ennyi idő alatt nem lehet megnézni”, de elfogadták a gyenge a kifogásom, hogy bízzák rám, én azért megpróbálom. Igazából mindent láttam amit akartam: 1-2 festmény, amfiteátrum, aréna, a megmaradt testek, nagyjából körbementem az egész falun. Azt kell mondjam, gyönyörű, a korhoz képest elképesztően részletgazdag építészeti megoldásokkal. Amikor tanultunk erről ált. iskolában elgondolkoztam rajta néha, hogy ki annyira hülye, hogy egy működő vulkán alá költözzön (az már más kérdés, hogy nem tudták), de ha tudták volna is, ezért a kilátásért simán megérte. A faluval szemben terül el az Amalfi partvidék a maga sziklás, erdős gyönyörével, mellette néhol fel-felsejlik a tenger azúrkék vonala. Alig várom, hogy odaérjek holnap, nagyjából ezért jöttem le idáig 😀
Vacsira bevásároltam: kenyér, bivalymozarella, paradicsom, mi kéne még?
Ennyi voltam mára, zárul Dani mókatára.