10. nap – augusztus 13., szerda
Szokásos reggel, napi rutin, kb. fél 10-kor indultam, úgyis csak 70 km van tervben alapon. A szokott őrület, mivel Pompei és az utána jövő faluk/városok gyakorlatilag egybeépültek Nápollyal, extrán dél-olasz mentalitással megáldva. Az első 30 km tömören: kegyetlen forgalom, életösztön maximumra járatva, sok szerpentin, szépnek szép, de tudom mi van ott, ahova menni akarok.
Nem gondoltam, hogy a félszigeten átjutás ennyire durvulat lesz, az elején bekezdett egy 21%-os emelkedővel, ez 1 km múlva mérsékelte magát 15-re, majd hálisten újabb 1,5 km után „kiegyenesedett” szimpla 4 százalékkal, de ez már bőven a kellemes a kategória volt. A hegy tetejére érve bennem maradt a szusz, a látvány minden eddigi szívásért kárpótolt. Itt már nem volt túlzsúfolva strandokkal a part, nem parkoltak mindenhol kocsik, teljes mértékben a természet dominált. Lefelé gyönyörű szerpentin vitt egy fenyőerdőn át, majd elém tárult a sziklás öblök által szabdalt part. Úgy 2 percre teljesen magával ragadott a látvány, rögtön be is soroltam a top 5 legszebb helyre, ahol jártam. Az út innentől végig a part mentén vitt, jobbról 50-100 méteres szakadék, balról szikla. Kanyargós szerpentin mellett elszórva kis falvak, 1-2 szálloda és nyaraló, gyümölcsárusok, teljesen idilli környezet. Egy-két zegzugos kilátóhelyből ítélve pár olasz babát lehetne Amalfinak hívni :). Teljesen lenyűgözött a hely, mindenük a citrom, ami meg is jelenik minden utcatáblán, házon is. Muszáj volt innom egy jégkását, ahogy látja az ember, hogy törik a jeget, facsarják bele azt a gyönyörű, lédús citromot, már attól beindul az ember nyálelválasztása. Az első korty után aztán még a pörköltön nevelkedett nép is megérti, miért imádják itt ennyire ezt a gyümölcsöt.
Megnéztem, hol a szállás, és nem lettem boldog tőle, de a GPS felkínált egy rövidebb utat, látszólag laza 300 méternyi lépcsővel, ami megérte volna a -10 km kerülőt. Yolo b****eg felkiáltással gondoltam nekivágok, úgyis gyönyörű kis sziklákkal határolt völgyön vitt az út. Nagyjából 2 perc után rájöttem, hogy a, ezt a szót ki kéne törölni a köztudatból b, a rest kétszer fárad. A következő 40 percemet hagyjuk, tömören: lépcső, meleg, pára, nem túl szalonképes szavak, hogy lehettem ilyen hülye kezdetű mondatok. Amikor véget ért a lépcső, fellélegeztem, majd 2 perc múlva, miután realizáltam hogy a drága telefonom a további lépcsőket mutatta rendes útnak, ismét nem túl szalonképes szavak hagyták el a számat. „Szerencsére” ment arra egy másik út is, igaz olyan meredek, hogy ha megálltam pihenni, húznom kellett a féket, hogy ne guruljon el a bicikli. Itt már 20 perce elfogyott a vizem, nyelni se tudtam, de végre kiértem a rendes útra, ahonnan gyakorlatilag repültem felfelé a szerpentinen, remélve, hogy lesz egy bolt/kocsma/eltévedt new york-i vízárus bármi. Bolt pipa, víznek már vagy 2 napja nem örültem ennyire, az árnyékban elnyúlva olyan élvezettel kortyolgattam, mintha a legkülönlegesebb burgundi bort kóstolgatnám.
Indulás tovább, majd kb. másfél kilométerrel feljebb – mint minden pénztárca elővétel után – elfogott az érzés, hogy tuti elhagytam. Hátranéztem, táska nyitva, satufék, heves túrás…tárca sehol. Biztos a bolt előtt hagytam. Legnagyobb szívás, vissza a szerpentinen, egy éppen felfelé kanyarodó busz miatt fékező kocsi miatt egy gyönyörűen kivitelezett csúszással, ami a guminak nem tett jót, ellenben a technikai egómat nagyban növelte. A bolt előtt vigyorogva várt a boltos a tárcával kezében, és azzal a mondattal, hogy gondolta, hogy én hagytam itt. Megköszöntem nagyon szépen, hülye módon nem vettem még egy vizet, majd indulás vissza. Laza 6 km még felfelé, kicsit már küzdős volt az egész napi hullámvasút miatt, majd gurulás, és a remény, hogy megérkeztem. A sors kegyetlen, a fél völgy, ahova befutottam Agerola, persze, hogy a kemping a másik felén van, és persze, hogy előtte le kell menni, majd fel.
Újabb 20 perc küzdés után megérkezés, aranyos kisváros, nyüzsgő központban a kemping, templomban éppen mise, ahogy az kell. Lecuccoltam, elővettem a nem létező olasztudásom, elmondtam, mit akarok. A recepciós néni végig magyarázott, persze olaszul, de a lényegét megértettem: az érdekelte, honnan jöttem, miután elmondtam, kicsit kiakadt nála a ketyegő, de teljesen lenyűgöztem, ezért ingyen zuhanyozhattam az egy eurós ár helyett 😀
A szomszédok jó fejek, valahonnan van egy 80 méteres hosszabbítójuk, ezáltal „szent” áram, volt szabad helyük, így tudom a hordozható akksim tölteni, ami pont ma purcant ki. A zuhany után gondoltam körülnézek, próbálok nem az a srác lenni, aki beesik zárás előtt a kempingbe, alszik reggel, pakol, és megy tovább, ezért sehol se lelkesednek. Kifelé leszólított az egyik öreg, hogy beszélek-e olaszul, persze nem, de meglepő módon ő tudott angolul. Kérdezte hova megyek, van-e tervem. Mondtam, hogy csak körülnéznék kicsit és ennék. Elmondott mindent, kimegyek jobbra, rögtön ott egy étterem, a helyiek szeretik, az utca végen gyönyörű a kilátás, felette van egy kastély, ki ne hagyjam. Megköszöntem, megfogadtam. A kastély kimaradt, mert a naplementével társított sziklák látványa annyira lenyűgözött, hogy elolvadt a fagyi a kezemben, fél órán át csak néztem magam elé. Közben isten tudja honnan, de aláfestésként megszólalt a „Sweet home Alabama”, ami annyira aláírta az egész hangulatát, hogy rögtön tudtam: ide vissza kell még jönnöm.
Zárásként beültem enni, mert kissé besokalltam a pizza/focaccia/tonhalkonzerv hármastol. Isteni volt a cannelloni a ház borával, alig drágábban, mint amennyi a konzerv + kenyér + bor (kb. 2 euró a difi), nem beszélve arról, hogy egy hete nem ettem meleg kaját, ami minden, csak nem egészséges.
Az alvásra új taktikát találtam ki, előre lefekszem a polifoamra, megnézem, hol a legkevésbé szar, és oda verem fel a sátrat. Lehet, hogy ez valakinek logikus, én örülök a fejemnek hogy kitaláltam 🙂 Persze ma is zenés est van, de nem karaoke, olasz faszik gitároznak, kellemes, andalító. Holnap hazafelé veszem az irányt…