Reggel korán kelés (némi noszogatásra Jonas személyében) – de elég nehéz amúgy is aludni, ha az ember hátán ugrálnak. Reggeli pakolás, kiharcolt dögönyözés, indulás. Elvittük a gyereket óvodába/iskolába, búcsú. Bicikliszerelő a fék miatt, mondta hogy nincs vele semmi baj, a csomagtartó nyomja, neki most nincs ideje, de elmondta szerinte mit kéne változtatni; adott szerszámokat, másfél óra szarakodás után végeztem is, tökéletes nem lett, de egyelőre megteszi (ha szerzek újra fúrót majd tökéletesítem). Indulás megint, ugrált a váltó, nyomta a fémlap, reménykedtem hogy idővel abbahagyja, hál’ isten bejött. Nyugodt tempóval indultam, nem realizálva, hogy minden út a fekete erdőn át vezet, ami egy több mint 100 kilométeres szadista emelkedőkkel megáldott hullámvasút, néha egészen elképesztő 15-20 %-os emelkedőkkel. Úgy 10 kilométeren át. Az elején jól haladtam, könnyű kis szerpentin, gondoltam, ha ilyen lesz végig, simán odaérek 4-5 óra alatt. Ahogy egyre beljebb értem láttam hogy ez nem azért nem lesz olyan könnyű menet.
Délután 2 körül megálltam a GPS-el szórakozni, meg fényképezni, amikor begurult mellém egy idősebb bácsi (nagyon hiperaktív német nyugdíjas, remélem ilyen idősen én is bírni fogom még az ipart), akivel kicsit beszélgettünk, kérdezte, honnan hová megyek. Mondtam, hogy Magyarországról jöttem, ma meg Stuttgartból és Strasbourgba megyek. Ránézett az órájára, aztán megkérdezte, hogy ezt komolyan gondolom-e, majd ezzel a lendülettel előhúzott egy térképet szintrajzzal. Itt realizáltam, hogy szarban vagyok, és időben ráadásul nagyon elcsúszva. Merő jóindulatból, miután kijelentette, hogy szinte lehetetlen odaérni estig, felsorolta az összes kempinget 40km-s körzetben, de mondtam hogy inkább Strasbourg, de köszönöm. Innentől kicsit megzaboláztam magam, kis számolgatás után berendelve az agyamnak, hogy milyen részen milyen tempót kell mennem, hogy sötétedés előtt odaérjek (síkon lejtőn nem mehetek 30-35 alá, dombon 10 volt az alsó limit) ebből végül az lett hogy dombon fel átlag 10-15, mert elég durva emelkedőkkel volt tarkítva, lefelé általában 50-60, síkon pedig 40-45. Így meg sikerült is kiérnem fél 7 körül a hegyek közül, már csak 40 km, laza egyenes 30-35 km/h-s tempó kényelmesen pörgetve, hogy be ne savasodjon a lábam holnapra, mert izomlázzal nem nagyon öröm tekerni.
Az utolsó 10 kilométeren hozzácsapódtam egy hármas bolyhoz, nem zavarta őket, annyit láttak hogy országúti és hogy tartom a tempót. Aztán elkezdődött a lánctalpazás, ekkor realizálták, hogy két böhöm táska van a seggem mögött meg egy polifoam, itt elkaptam egy oh, mein Gottot. Azért megnéztem volna magam kívülről amikor előre kerültem a táskákkal, és szépen libasorba jöttek mögöttem. (kicsit meglepődtem, hogy fullos karbon gépek, könyöklő mindenkinek és 35-s tempót mentek. Linz előtt akadtam egy ilyen csapatba, de ők kb 50-nel verettek el mellettem)
Beértem Kehlbe, győzelem, nyomtam nekik egy tschüst, mentem boltba hogy legyen vacsorám (bagett, paradicsom, parizer, eper, kakaó, marad reggelire is. Itt hideg volt júniusban. ezért most indul csak az eper szezon, ami egy áldás 🙂 ). Miközben ezt írom, fontolgatom hogy a mellettem levő sátorban kb. 60 decibellel horkoló pacákot megfojtsam egy párnával…