Fél hatkor akartam kelni, fel is ébredtem, de nem bírtam kimászni a hálózsákból. Olyan hideg volt, hogy látszott a leheletem és láttam pár őshonos német jegesmedvét délre vándorolni. Reggel gyorsan kölcsön kértem a szomszédtól a térképét, megnéztem, merre megy a bicikliút, nagyjából meg is jegyeztem. Városból gyorsan kijutottam, két faluval odébb gyors reggeli ( zsemle + német húskenyér, ami a nevével ellentétben borzalom. Csak érjek már a francia pathék közelébe).
Sokáig dombok, majd végre lankásabb a vidék. Nagy nehezen visszataláltam a bicikliútra, közben persze el is vesztettem, a GPS néha olyan falvakon át vitt, hogy erősen elgondolkoztam, hogy vajon Németországot töltötte-e be…
Ahova eredetileg terveztem, Donauwörthbe korán odaértem, közben született az ötlet, hogy Stuttgartban meg kéne látogatni a keresztanyukámat, akit kb. 5 éve nem láttam, meg amúgy se túl sokszor. Ehhez jött még ötletként, hogy az utánfutó az előző nap fényében kuka, valahogy felerőszakolok egy csomagtartót, szerzek hozzá táskát. Péntek lévén oda kellett érnem estére, hogy szombat délben el tudjak intézni mindent, mivel vasárnap minden zárva van. Kiderült hogy Ulmból megy vonat közvetlenül, innen még 75 km, laza 3 óra kényelmesen. Folyamatosan váltotta egymást innentől a sík/domb/lejtő így még a nehezékkel is sikerült 32-es átlagot mennem, úgy tűnt, sikerül elérnem a 6 órás vonatot, hogy normális időben érjek Stuttgartba. Persze az utolsó tíz kilométeren egy hatalmas domb, majd meghaltam mire felértem, de persze Murphy szereti a munkáját, csak kitakart egy kétszer akkorát. Tudtam hogy óránként megy a vonat, akkor érjük el azt. Beértem a városba, persze sehol se volt kiírva, hogy merre van az állomás (eddig mindenhol folyamatosan, még az utolsó faluban is, ismét köszi, Murphy). Az ötödik megkérdezett ember végre el tudta magyarázni, de nagyon beszélgethetnékje volt, hogy ő is biciklizik, ugyanilyen utánfutója van, meg különben is milyen jó hogy a szemüvegünk is ugyanolyan, hova megyek, honnan, milyen átlaggal, nem rossz-e egyedül, stb. 10 percem maradt a végére elérni, még reménykedtem. Aztán az utánfutó ismét belenyomta a váltót a kerékbe, megint majdnem tört, beszorult a küllők közé, anyázás: az utánfutónak mennie KELL! – mielőtt beértem a vasútra, idegileg leamortizálva persze beragadt a lábam a pedálba és látványosan nagyot döglöttem, ezzel egy kis műsort szolgáltatva a közelben levő 4 étterem vendégeinek. Ezután azt hittem, hogy Stuttgartba érek, és már csak azzal kell törődnöm, hogy ne legyen túl forró a víz a zuhanyzóban.
A vonaton semmi különös nem volt, másfél óra egy fejhangon üvöltő kisgyerek mellett. Stuttgart, szabadság.
Hittem én. Valami ismeretlen erőtől vezérelve beállítottam a gyalogos gps-t, innen kezdődött az a rész, ahol erősen meg akartam murdelni, de minimum az ágyamban lenni otthon és maximum a boltig biciklizni. Persze rávitt a lépcsőre, mondom ok, felviszem ezen külön a dolgokat, nem megyek körbe. Megvolt, megyek tovább, szerpentin fel a hegyre, jobbra letörés, balra betonfal, GPS szerint menjek balra. Lépcső. Nézem, 600 m hosszú, bevisz egy erdőbe, kb. 1 méter széles, de egyszer élünk induljunk.. Fél 11 volt, kb. 100 méterenként egy lámpa, félhomály, én meg egyre jobban rettegtem. 3 „emeletet” vittem az utánfutót aztán vissza a bicikliért, ezt sokszor. A lépcsősor közepe felé nekiugrott a kerítésnek két rotweiler (még jó, hogy magas volt), ezt még azzal lehetett fokozni, hogy a bejárati ajtó mellett volt egy karóba húzott összetört motoros bukósisak. Ez volt az a pillanat, amikor életem összes horrorfilmje lepergett előttem, és ezt még lehetett fokozni a 2 méteres kutyatulaj megjelenésével, aki ordítva parancsolta őket be a házba, rám is vetve egy szemrehányó pillantást. Ez volt a pillanat, amikor rettegve utáltam mindent, és megszületett egy német horrorfilm ötlete. Felértem az erdőbe, közvilágítás nuku, telefonom a halálán, mindkét lámpám lemerült az idegrendszeremmel párhuzamosan… Nézem a GPS-t, merre menjek, mutatja, hogy egyenesen be az erdőbe aztán sokáig lefelé. Biztos, hogy nem. Átállítottam autósra, ugyanúgy az erdő fele vitt, de betonon, és láttam, hogy van egy nagyobb út arra, gondoltam móka és kacagás, jöhet a zuhany. Kiértem (itt kb az állomáshoz képest 600 szintet jöttem már, váltóm nem működött megint, beragadt legmagasabb fokozaton, combom kezdett bedurranni) kiderült, hogy a nagy széles utca egy összekötő autóút, közvilágítás volt 3 kilométerrel odébb, kocsik 120-szal 3 irányból.
Idegösszeomlás, telefonom lemerült, semmit se látok és Stuttgart térképem sincs. Volt nálam egy régi Nokia (sose merül le) eszembe jutott, hogy van benne lámpa, de hol máshol lenne, mint a táskám alján, felette minden cuccal. Nagy nehezen kitúrtam, boldogság, mobil akksiból sikerült kipréselni 30%-ot a telefonomba, így volt térképem, és kitaláltam, merre menjek. Vissza le a hegyről (edzésnek jó volt…) 20% lejtőn 4 kilométert, csak első fékkel, mert a hátsón úgy megnyúlt a bowden, hogy semmit nem fogott. 300 méterenkent pihenő, hogy ne gyulladjon ki a felni. Útközben leszólított egy szimpi fickó, hogy segítsen-e valamit, mondtam, hova akarok eljutni, mondta, hogy ő is biciklizik, ez az útvonala, ezért elég jól ismeri, és tökéletesen elmagyarázta, merre kell menni. Nagy nehezen megérkeztem, zuhany, vacsora, alvás.