Nagy tervekkel és vágyakkal ébredtem az előző napi szüttyögés után, remélve, hogy reggel 6-kor a szúnyogok is alszanak. Nem. És még hideg is van. Nagyon.
Pakolás, szokásos mizéria…indulás, minimál kavarás után kijutottam a városból, Lidl melletti pékség pont nyitott, minden meleg még, tökély. Reggeli gyenge nap, nincs túl meleg, hosszú ujjúban, arany búzatáblák között, madárcsicsergésben suhanok. Ahányszor sikerült elnéznem az irányt, mindig volt valaki, aki segített, merre kell menni, akkor is, ha kicsit se akartam (kelleténél lelkesebb német néni). Főúton indultam, aztán kénytelen voltam áttérni a mellékutakra nem kevés térképnézegetés után, mert az eddigi „Danika, Danika, matrica, matrica” helyett már csak az járt a fejemben hogy: „MATRICA MATRICA MATRICA ***** MATRICA ” – ez azután született, hogyn 8 kamion ment el oszlopban mellettem, maximum fél méterre, de inkább kevesebbre, mert nekik sem volt hely…
Sikerült megint visszakeverednem a Duna menti bicikliútra, ami felért a világ 8. csodájával. – Ehhez tartozik, hogy Ausztriában végig gyönyörűen meg van csinálva, minden ki van táblázva, ha 2 nagyobb porszem van az út közepén, odaírják merről kerüld ki, de itt Németországban 1. néha feltűnik, mutat egy irányba, elindulsz, odaérsz egy kereszteződésbe, de semmi tábla, elindulsz érzéssel, aztán vagy bejött vagy fordulhatsz vissza. 2. csipkebokor vessző 3. az út minősége katasztrófa. Az még rendben lenne hogy apró kavicsos út megy sokszor a Duna mellett, de akkora gödrök vannak rajta észrevehetetlenül, hogy némelyikben egy tank is eltűnne, nemhogy egy bicikli. Van még hova fejlődni, na. Ezen a részen sajnos fényképezni se tudtam, mert ahogy megálltam, kb. úgy éreztem magam, mint egy vérnyalóka, amit bedobnak egy szúnyogoviba. Minél feljebb megyek a Duna forrása felé, ezek annál nagyobbak, agresszívebbek, cselesebbek és annál nagyobbat csípnek.
Bicikliút vége, beértem Ingolstadtba, megvan egy százas, még csak egy óra, 60-80 kényelmesen jöhet(ett) volna, ha a nyomorék utánfutó nem töri le a váltót, és hajlítja végképp használhatatlanná. Szolid agyvérzés. Telefon, hol van biciklibolt vagy szerviz: 12 km, tekerni nem lehet, csak tolni. Agyvérzés 2.0, de legalább tudok zenét hallgatni. Nagy nehezen megvan a szerviz, de hogy ne legyen olyan jó, a lábam már nagyon szenved, mert a biciklis cipőm talpa keményebb, mint Chuck Norris, és nem betonon sétára van kitalálva. Szervizes nyugtázta, hogy használhatatlan – ezzel nem vagyok előrébb, tudtam magamtól is. Találtam a boltban egy 105-ös váltót, tökéletes. 52€, otthon is annyi, ez van, nincs apelláta. Megbeszéljük, hogy felrakják, fél óra, nézegessek, majd szólnak.
Addig pár szó a boltról: kb. 600 négyzetméter 2 emeleten, szép angolsággal bike heaven. Bicikliből minden, várositól a legfullosabb országútin át a montikig. Persze itt is külön rész az elektromos bicikliknek, de erre majd később kitérek, még figyelgetem őket. Elég jó árban voltak a sisakok, az enyémnek eltörött a tekerője, próbálgattam, csorgattam a nyálam, ki is néztem egyet 40 euróért. Szólnak, hogy kész a bicikli, kapom a számlát, szívroham…nézegetem, kérdezem, hogy mi micsoda, mert nem oké, hogy az 52€-ból 140 lett. Mondja, hogy lánccsere, mondom az van (haha, de trükkös vagyok) kérdezi felrakja-e, benne van a váltószerelésben, újabb 10 perc. Addig néztem a számlát, rájöttem, hogy lánccserével hátsó sorcsere is jár, bár utánaszámolva olcsóbb volt, mint otthon. Bicikli kész, sikerült a számlát 100€-ra moderálni, de ettől még nem vagyok boldog…elegem volt mindenből, este 7 volt, elmentem egy kempingbe, világutálat közben felvertem a sátrat, majd hogy lehiggadjak, abszolút irreleváns módon elmentem biciklizni..
Aldiban vettem finomnak látszó zacskós tésztát (65 cent, gyanúsan olcsó, ízre középszar, de laktató) vissza a kempingbe, megfőz, megesz, zuhany, alvás, boldogság.