Rollin

13. nap – augusztus 16., szombat

Már este is majdnem befagytam a kempingben, ezen az éjszaka se változtatott, a reggel megint csúszott a hideg miatt. 6-kor nagy nehezen felöltöztem a hálózsák rejtekében, majd kötelező körök + kikukkantottam tengert nézni nappal. Indulás, előtte gyorsan egy kis net, és mivel még az egész kemping aludt, sikerült használni normálisan:)

Az első 20 km kicsit szenvedősre sikerült, nem akartam megbarátkozni a széllel, hideggel, nappal, úttal..stb. Utána utolért pár srác, köszöntek, én meg cserébe beálltam mögéjük stéherezni kicsit, de sajnos 2 km után elkanyarodtak másfelé. Lassan elkezdtem keresni, hol kajáljak valamit, elkezdtem figyelni erre a részre is, hogy legyen, ami hajtja a gépet. Miközben leskelődtem, mellém gurult két tag, a köszönés folytatásaként elkezdtünk beszélgetni: én leegyszerűsítve, újdonsült barátom, Hugo pedig azt a 30 angol szót rendezte kérdésekbe, amit ismert 😀 – az első 10 kilin beszélgettünk, majd kicsit beálltam mögé, hogy nehogy már én vigyem őket, messzebb megyek elvégre is. Aztán jött egy hegyecske, teljesen ráfeszültem, hogy ne hagyjanak ott, nem akartam a jó kis szélárnyékomat elveszíteni. Végül nekem kellett bevárni őket a hegy tetején, és amikor félig halálukon felérték, miközben én fényképezgettem, rám is szólt a kis humoros, hogy lendületben van, nehogy megint rám kelljen várni.. 😀 Imádni való stílusa volt, ugyanúgy dirigálta a kocsikat, ahogy a tegnapi ember. Már korábban is gondolkoztam ezen, hogy mennyire szürreális látvány lehet, hogy elöl teker egy helyi outis, aki látszólag a fél tartományt ismerte, aki szembejött, mögötte teker egy srác két túratáskával, a sort pedig még egy outis zárja. Többen mondjuk meg is mosolyogták szembejövők közül, egy bácsika meg megdörzsölte a szemét, mert azt hitte, rosszul lát. Rimini előtt érzékeny búcsút vettünk, én megköszöntem, hogy volt kivel menni, ők jó utat kívántak, aztán ciao.

Nem sokkal utána találtam egy nyitva lévő boltot, reggelire gyors joghurt + fél sajtos zsemle, majd irány tovább. Itt jött egy kis egyensúlygyakorlat, mert át kellett másznom egy 6 km-es dugón, és eléggé érzésre tudom csak, hogy mennyire nyúlik ki a táska oldalra. Ezután egy kis mélypont, de szundikáltam 20 percet egy padon, és máris szebb lett a világ.

Utána kicsit szüttyögősebb tempó, majd újratervezés, mert a GPS továbbra sincs tisztában az autóút bonyolult fogalmával. Áthúztam Ravennán, majd végtelen szántóföldek között kanyargott az út. Elértem a korábban már fejben kizárt komphoz, de túl messze volt a híd, gondoltam lesz, ami lesz. Aggodalmam hiábavaló volt, a komp pont egy reppernyi eurót kóstált (50 cent), és egy gyönyörű öbölszerűség mellé vitt. Egyik oldalon a folyó kanyargott, másikon hatalmas, édesvízzel keveredő öböl, kavicsos parttal, horgászkunyhókkal, különböző madarakkal. Az út kb. 20 km-t kanyargott itt, egy idő után kezdett is kicsit monoton lenni, majd kénytelen voltam visszamászni a partra, mert nem láttam más esélyt, hogy legyen hol aludni. A parton újra nyüzsgés, rengeteg ember. A kempingben nem volt semmi extra, ingyen net, lefekvés előtt egy kis olvasás, majd szunya kisebb megszakításokkal reggelig.

12. nap – augusztus 15., péntek

Ismét egész nap az SS16-on kellett mennem, hosszú betoncsík, hol a part mellett, hol a hegyekben ment. Kivételesen próbáltam figyelni arra, hogy rendszeres időközönként egyek, így, hogy sorozatban 200 km körül megyek ez elengedhetetlen.

Az első 80 kilométeren eléggé szenvedtem, semmi kedvem nem volt az egészhez, fújt a szél, sütött a nap, lényegében mindennel bajom volt. A 80. kilométernél gurult mellém egy tag, elkezdett kérdezgetni, mondtam ugyan, hogy nem beszélek olaszul, de nem adta fel. Megállapodtunk abban, hogy azért ezt-azt megértek, erre elkezdett magyarázni. Mondta, hogy tök jó amit csinálok, biciklis túravezető Toszkánában, nyugodtan álljak be mögé, segít kicsit. Az első 3 kilométeren azon gondolkoztam, hogy rázzam le, mert úgy éreztem, lassan megy, nem hiányzik nekem, hogy itt szüttyögjek. Majd lassan, de biztosan rájöttem, hogy hosszú tavon teljesen ideális túratempót megy (25-30 km/h között), nagyon kiegyensúlyozottan teker, figyel rám végig, és valami elképesztő módon osztotta a pofátlan autósokat olyan módon, hogy látszott, még ők érzik magukat szarul, amiért megpróbáltak kihajtani elénk (nagyon helyes!). Az emberen látszott, hogy erre nőtt fel, minden helyzetet rutinból lekezelt, tudta, melyik dugót honnan kerüljük, nem volt kocsi, ami kijött volna elénk. 40 km-t mentünk együtt, közben néha meglepődött, hogy se domb, se dugó után nem kellett rám várnia, végig együtt mentünk. Mikor mondta, hogy itt lakik, megköszöntem a segítséget, elbúcsúztunk, ő balra el, én egyenesen tovább. A nap maradék részében nem sok izgi történt, gyakorlatilag követtem a főutat, néha felhúztam magam 1-2 Taigetosz-pozitív autóson (Nem bunkó, az más kategória. Ezeknek szimplán el kéne venni a jogsiját és rituálisan egy máglyába hajítani!!)

Az utolsó 20 km nagyon durva volt: az ég hirtelen beborult, jött egy kegyetlen szélvihar, az elején oldalról fújt olyan erővel, hogy teljes testtel bele kellett feküdnöm, nehogy felborítson, majd váltott szembeszélre, ennek örömére 15-tel tudtam menni úgy hogy minden erőmet beleadtam. A kegyelemdöfést az adta meg, amikor olyan rohamokkal támadt be oldalról, hogy kétszer majdnem beborultam egy kocsi alá. Itt úgy döntöttem, ennyit nem ér meg az utolsó 20 km és felültem egy vonatra. Az állomástól 8 km laza, itt már enyhült kicsit a szél. A kempingbe megérkezvén nem volt hely, de némi győzködés után mégis akadt egy fél sátorhely. Az este maradék részében fekvés, olvasás, majd zárásként a sátorban fekve tudtam végignézni egy tűzijátékot.

11. nap -augusztus 14., csütörtök

Reggel rögtön egy kis mászással kezdtem, majd megálltam reggelizni ott, ahol tegnap a tárcámat felejtettem, ha már jó fejek voltak. A boltban vett cuccokból megcsinálták nekem a szendvicsemet, jó olasz szokás szerint. Utána isteni volt a 8 km gurulás, csak a féktávokra és az ívekre kellett figyelni, forgalom még alig volt. A partra érve kis hullámvasút, majd egy hosszabb, kb. 10 km-es mászás után gyakorlatilag Salernóig gurultam. Innen anyagi és időbeli megfontolások miatt vonattal áthúztam 200 km-t, kikerülve az Appenninek egy nem túl barátságos, de gyönyörű részét. Az szólt a vonat mellett, hogy kétszer kellett volna megaludni, ls mivel nincs kemping, ez 30-40 euró/éj lett volna + kaja és víz, így nagyjából spóroltam 100 eurót a 11 eurós jegy mellé. A vonaton végig olvastam és nézegettem, sajnos fényképezni nem tudtam, mert beragadt az ablak, és annyira retkes volt, hogy az önérzetem nem engedte, hogy képet csináljak.

Este érkezés Foggiába, a vonat persze a fél országot körbekerülte, ezért ami 210 km lett volna biciklivel, az 400 lett vonattal. A napból 2 esetet emelnék csak ki, mindkettő Salernóban történt, ugyanazon a helyen:

A, kicsi a világ alapon, leszólított egy lány még valahol Positano elott, hogy nem tudom-e, hol lehet lemenni a partra, mert nem talál lépcsőt. Na, beültem kávézni egy helyre, rá 10 percre leült a szomszéd asztalhoz.  Salerno kb. 60km-re van ettől a helytől és sok tízezren lakják.
B, a kislány, aki az utcán sétált az anyukájával, meglátta a kávézóban kiállított Disney nemtudomkicsoda papírfigurát, odarohant, átölelte, megpuszilta, majd bocsánatot kért az anyukájától… 🙂

A péntek nagyobbik része dögunalom szinten, Foggia kint van a halál f.. akarom mondani a puszta közepén, az első 110 km-en gyakorlatilag a legizgalmasabb dolog az volt, hogy mi mindent dobálnak ki az emberek a kocsiból az út mellé, ezen felül az árnyékomat nézegettem. Körben vegig paradicsomföldek, olajfák, az olajfák között pedig a legősibb mesterséget űző hölgyek kilométerenként. A maradék 80 kilométeren – annak ellenére, hogy az autópálya/SS16, amin mentem, és a vasúti sín cserélgette a nyomvonalat – azért néha már volt értelme az útról máshova is nézni, itt-ott látszott a partvonal is, nem csak egy nagy kék csík a vasúti töltés mögött.

Sátorverés (rossz volt a szentem, megérdemelte!) után volt időm végre lemenni fürdeni egyet, majd hosszas viaskodással 40 perc alatt a recepciós végre ki bírta nyögni a wifi kódját (nyomtatnia kellett, megmondani túl egyszerű lenne), igaz, már a 2. percben leírtam, amikor nem figyelt…

Este a változatosság kedvéért pizzát ettem, bár eredetileg kenyeret akartam venni meg hozzá zöldséget, de 5 km-es körzetben nem találtam nyitva boltot. Éjszaka a Balatonon éreztem magam, kemping a vasúti töltés alatt, majd út, menő nyaralók és a tenger.

10. nap – augusztus 13., szerda

Pompei – Agerola

Szokásos reggel, napi rutin, kb. fél 10-kor indultam, úgyis csak 70 km van tervben alapon. A szokott őrület, mivel Pompei és az utána jövő faluk/városok gyakorlatilag egybeépültek Nápollyal, extrán dél-olasz mentalitással megáldva. Az első 30 km tömören: kegyetlen forgalom, életösztön maximumra járatva, sok szerpentin, szépnek szép, de tudom mi van ott, ahova menni akarok.

Nem gondoltam, hogy a félszigeten átjutás ennyire durvulat lesz, az elején bekezdett egy 21%-os emelkedővel, ez 1 km múlva mérsékelte magát 15-re, majd hálisten újabb 1,5 km után „kiegyenesedett” szimpla 4 százalékkal, de ez már bőven a kellemes a kategória volt. A hegy tetejére érve bennem maradt a szusz, a látvány minden eddigi szívásért kárpótolt. Itt már nem volt túlzsúfolva strandokkal a part, nem parkoltak mindenhol kocsik, teljes mértékben a természet dominált. Lefelé gyönyörű szerpentin vitt egy fenyőerdőn át, majd elém tárult a sziklás öblök által szabdalt part. Úgy 2 percre teljesen magával ragadott a látvány, rögtön be is soroltam a top 5 legszebb helyre, ahol jártam. Az út innentől végig a part mentén vitt, jobbról 50-100 méteres szakadék, balról szikla. Kanyargós szerpentin mellett elszórva kis falvak, 1-2 szálloda és nyaraló, gyümölcsárusok, teljesen idilli környezet. Egy-két zegzugos kilátóhelyből ítélve pár olasz babát lehetne Amalfinak hívni :). Teljesen lenyűgözött a hely, mindenük a citrom, ami meg is jelenik minden utcatáblán, házon is. Muszáj volt innom egy jégkását, ahogy látja az ember, hogy törik a jeget, facsarják bele azt a gyönyörű, lédús citromot, már attól beindul az ember nyálelválasztása. Az első korty után aztán még a pörköltön nevelkedett nép is megérti, miért imádják itt ennyire ezt a gyümölcsöt.

Megnéztem, hol a szállás, és nem lettem boldog tőle, de a GPS felkínált egy rövidebb utat, látszólag laza 300 méternyi lépcsővel, ami megérte volna a -10 km kerülőt. Yolo b****eg felkiáltással gondoltam nekivágok, úgyis gyönyörű kis sziklákkal határolt völgyön vitt az út. Nagyjából 2 perc után rájöttem, hogy a, ezt a szót ki kéne törölni a köztudatból b, a rest kétszer fárad. A következő 40 percemet hagyjuk, tömören: lépcső, meleg, pára, nem túl szalonképes szavak, hogy lehettem ilyen hülye kezdetű mondatok. Amikor véget ért a lépcső, fellélegeztem, majd 2 perc múlva, miután realizáltam hogy a drága telefonom a további lépcsőket mutatta rendes útnak, ismét nem túl szalonképes szavak hagyták el a számat. „Szerencsére” ment arra egy másik út is, igaz olyan meredek, hogy ha megálltam pihenni, húznom kellett a féket, hogy ne guruljon el a bicikli. Itt már 20 perce elfogyott a vizem, nyelni se tudtam, de végre kiértem a rendes útra, ahonnan gyakorlatilag repültem felfelé a szerpentinen, remélve, hogy lesz egy bolt/kocsma/eltévedt new york-i vízárus bármi. Bolt pipa, víznek már vagy 2 napja nem örültem ennyire, az árnyékban elnyúlva olyan élvezettel kortyolgattam, mintha a legkülönlegesebb burgundi bort kóstolgatnám.

Indulás tovább, majd kb. másfél kilométerrel feljebb – mint minden pénztárca elővétel után – elfogott az érzés, hogy tuti elhagytam. Hátranéztem, táska nyitva, satufék, heves túrás…tárca sehol. Biztos a bolt előtt hagytam. Legnagyobb szívás, vissza a szerpentinen, egy éppen felfelé kanyarodó busz miatt fékező kocsi miatt egy gyönyörűen kivitelezett csúszással, ami a guminak nem tett jót, ellenben a technikai egómat nagyban növelte. A bolt előtt vigyorogva várt a boltos a tárcával kezében, és azzal a mondattal, hogy gondolta, hogy én hagytam itt. Megköszöntem nagyon szépen, hülye módon nem vettem még egy vizet, majd indulás vissza. Laza 6 km még felfelé, kicsit már küzdős volt az egész napi hullámvasút miatt, majd gurulás, és a remény, hogy megérkeztem. A sors kegyetlen, a fél völgy, ahova befutottam Agerola, persze, hogy a kemping a másik felén van, és persze, hogy előtte le kell menni, majd fel.

Újabb 20 perc küzdés után megérkezés, aranyos kisváros, nyüzsgő központban a kemping, templomban éppen mise, ahogy az kell. Lecuccoltam, elővettem a nem létező olasztudásom, elmondtam, mit akarok. A recepciós néni végig magyarázott, persze olaszul, de a lényegét megértettem: az érdekelte, honnan jöttem, miután elmondtam, kicsit kiakadt nála a ketyegő, de teljesen lenyűgöztem, ezért ingyen zuhanyozhattam az egy eurós ár helyett 😀

A szomszédok jó fejek, valahonnan van egy 80 méteres hosszabbítójuk, ezáltal „szent” áram, volt szabad helyük, így tudom a hordozható akksim tölteni, ami pont ma purcant ki. A zuhany után gondoltam körülnézek, próbálok nem az a srác lenni, aki beesik zárás előtt a kempingbe, alszik reggel, pakol, és megy tovább, ezért sehol se lelkesednek. Kifelé leszólított az egyik öreg, hogy beszélek-e olaszul, persze nem, de meglepő módon ő tudott angolul. Kérdezte hova megyek, van-e tervem. Mondtam, hogy csak körülnéznék kicsit és ennék. Elmondott mindent, kimegyek jobbra, rögtön ott egy étterem, a helyiek szeretik, az utca végen gyönyörű a kilátás, felette van egy kastély, ki ne hagyjam. Megköszöntem, megfogadtam. A kastély kimaradt, mert a naplementével társított sziklák látványa annyira lenyűgözött, hogy elolvadt a fagyi a kezemben, fél órán át csak néztem magam elé. Közben isten tudja honnan, de aláfestésként megszólalt a „Sweet home Alabama”, ami annyira aláírta az egész hangulatát, hogy rögtön tudtam: ide vissza kell még jönnöm.
Zárásként beültem enni, mert kissé besokalltam a pizza/focaccia/tonhalkonzerv hármastol. Isteni volt a cannelloni a ház borával, alig drágábban, mint amennyi a konzerv + kenyér + bor (kb. 2 euró a difi), nem beszélve arról, hogy egy hete nem ettem meleg kaját, ami minden, csak nem egészséges.

Az alvásra új taktikát találtam ki, előre lefekszem a polifoamra, megnézem, hol a legkevésbé szar, és oda verem fel a sátrat. Lehet, hogy ez valakinek logikus, én örülök a fejemnek hogy kitaláltam 🙂 Persze ma is zenés est van, de nem karaoke, olasz faszik gitároznak, kellemes, andalító. Holnap hazafelé veszem az irányt…

9. nap – augusztus 12., kedd

Úgy keltem, mintha egy percet nem aludtam volna, bár a félig éber álomnak megvan az a szépsége, hogy valamiért már az ismerőseim 38,52%-a megfordult benne, éltem egy kis társasági életet legalább. Indulás, végre rendesen ment a szekér, 80 km volt tervben, aztán vonat, hogy kikerüljem Nápoly nagyobb részét, aztán még 25 km bicikli.
Faltam a kilométereket, persze siettem, mert tegnap nem vettem reggelire se enni, se inni, és szívesen elkerültem volna az újbóli a mumifikálódást. Itt a parton egy bácsika megalapozta a napom: háromkerekű kocsi gyök kettővel, benne egy 70 körüli hasas pasas egy csivavával a mellén szűrte az utat, kocsi tetején lobogott az olasz zászló, és egy ordibátorbol iszonyat hangerővel üvöltött valami olasz opera. Vizet aránylag gyorsan, röpke fél órán belül szereztem, a kajával azért megint kivártam az ötvenet. Lidl – croissant, narancslé. Elkövettem azt a „hibát”, hogy volt pofám százassal fizetni (persze, hogy nem az útszéli fagyisnál akarom beváltani), aminek köszönhetően kb. úgy nézett rám az eladó, mint egy leprásra.

Már csak 18 km Formiáig, vonat – Nápoly – kultúra, 40 perc alatt lezavarom, hurráá. Aztán jött a nem várt hegy. Nincs bajom a mászással, csak azzal, ha feleannyit gurulok utána lefelé, mint amennyit mentem felfelé. Az út gyönyörű volt, egy várfallal körülvett városrész alatt vitt az út, alatta végig egy nyüzsgő olasz falu, idegbeteg emberek, nyugodtan lesegető nénikék.

A vasúton egy órát vártam a vonatra, ez alatt olvastam, és közben próbáltam nem elaludni. Megjött a vonat, 1 óra zötyi, közben figyeltem egy koros úriembert, aki olyan lelkesen magyarázott 2 srácnak arról, hogy fiatal korában mennyit biciklizett, egy Colnagója volt Campa szettel, és sose felejti el azt a „mechanikus szimfóniát”, amit az a bicikli produkált neki (kb. ennyit értettem meg a 40 perces hallgatózásból).

Aztán beért a vonat Nápolyba. Nem vágytam rá, és nagyjából bejött, amit gondoltam. Elképesztő állapotok uralkodtak, az út mellett állt a szemét, főleg az állomás környéke necces, tele beláthatatlan szerelőcsarnokokkal, amik nem töltöttek el túlzottan kellemes érzéssel. A GPS természetesen mindent elkövetett, hogy ebből ne tudjak kilábalni, 10 km macskaköves mellékutcán jutottam ki a városból. A mellékutcák..hmm…novemberben voltam Isztambulban, na ez egy az egyben olyan, mint annak az ázsiai oldala, kivéve, hogy ijesztőbb, és ott nem akkora türhők, hogy az utcára borítják ki a halbelsőségeket. Összefoglalva a véleményem: elképesztően koszos, szarok az utak, sok olyan részt láttam, ami minden rossz hírt alátámaszt. Ráadásul egyedül vagyok, nem beszélek olaszul és látványosan turistának (vesedonornak) nézek ki, ami nem dob a helyzeten. Mindemellett gyönyörű a városnak az a része, amit láttam belőle, csak nagyon lepusztult. Megérkeztem Pompeibe, amit 20 km macskakő után a csuklóm halk üdvrivalgással üdvözölt, a kempingben várt a napi rutin + mosás.

Utolsó pillanatban, zárás előtt beestem a pompei romokhoz, bár nem akartak beengedni, mert „1,5 óra múlva zárunk, ennyi idő alatt nem lehet megnézni”, de elfogadták a gyenge a kifogásom, hogy bízzák rám, én azért megpróbálom. Igazából mindent láttam amit akartam: 1-2 festmény, amfiteátrum, aréna, a megmaradt testek, nagyjából körbementem az egész falun. Azt kell mondjam, gyönyörű, a korhoz képest elképesztően részletgazdag építészeti megoldásokkal. Amikor tanultunk erről ált. iskolában elgondolkoztam rajta néha, hogy ki annyira hülye, hogy egy működő vulkán alá költözzön (az már más kérdés, hogy nem tudták), de ha tudták volna is, ezért a kilátásért simán megérte. A faluval szemben terül el az Amalfi partvidék a maga sziklás, erdős gyönyörével, mellette néhol fel-felsejlik a tenger azúrkék vonala. Alig várom, hogy odaérjek holnap, nagyjából ezért jöttem le idáig 😀
Vacsira bevásároltam: kenyér, bivalymozarella, paradicsom, mi kéne még?

Ennyi voltam mára, zárul Dani mókatára.

8. nap – augusztus 11., hétfő

Az éjszaka folyamán megint karaoke szórakoztatott, az oldalamon már nem nagyon tudok aludni, mert kék-zöld folt az egész, egyszóval hulla vagyok. Reggel az indulás se úgy sikerült, ahogy terveztem, fel se bírtam kelni, aztán találtam a hátsó kerekemben egy tüskét. Utána viszont a gumileszedőt nem találtam, szóval megoldottam az egyik gumipókkal. Indulás előtt még kicsit trécseltem a hollandokkal, kiderült, hogy onnan jönnek, ahova megyek, szóval elmondták mi a helyzet arrafelé.

Indulás után még éreztem magamban a powert, aztán 10-15 km után elfogytam. Nem tudom, mi történt, a kondimra nem fogom, mert ment volna, de egyre szarabb volt az út, a vidék stb.

Az elején az agyi kapacitásom jelentős részét az foglalta le, hogy folyamatosan egyensúlyoztam az út menti méter mély kátyúk és a bal oldalamon elhúzó kocsik között, miközben próbáltam arra is figyelni, hogy a folyamatosan kihajtó, satuzó, ajtót kinyitó kocsik karosszériáját ne nézzem meg közelebbről. Ez a rész kb. 25 km volt, ahol a part menti városokból kiérve nem tudom, milyen vidéken mentem, de elképesztően elhanyagolt volt. Az út mellett kupacban állt a szemét, az éjjeli pillangók nem törekedtek rá túlzottan, hogy a munkájukat legalább egy kicsit távolabb eszközöljék az úttól. Síkság, meleg, pára, szembeszél; teljesen kikészültem, így bármennyire is fájt az önbecsülésemnek. 90 kilométer után lecuccoltam egy kempingben.

Pozitív hozományaként viszont végre tudtam fürdeni a tengerben, ittam egy sört, vettem a boltban tonhalsalátát, sőt pofátlan módon még szunyáltam is egyet délután. Az estéről inkább nem ejtenék szót, de maradjunk annyiban, hogy a sátorhelyek kb. 30 m-re voltak a színpadtól, ahol a változatosság kedvéért karaoke est volt…

U.i. Van ám Facebook-oldalunk is fotókkal, tessék lájkolni!

Reggel a szokott rutin, indulás. Jött a megszokott szembeszél, ami miatt minden nap úgy érzem, mintha másfélszer annyit tekernék, mint kéne. Az elején egy laza 10 kili körüli síkon pörgetés, aztán indult a móka. Magamban csak toszkán pokolnak becézgettem az isten háta mögötti, végenincs utakat, minden dombra fel, változó útminőséggel, de nagyjából még a tűrhető kategóriában. Ismét azzal szívtam, hogy mezőgazdasági terület lévén folyamatosan locsolnak, páratartalom az egekben, a tüdőm lélekben pedig alpesi levegőt inhalált.

A GPS megint vicces fiút játszott, bár utólag visszanézve inkább az olasz útkezelő volt a ludas. Rendes útnak mutatva rátévedtem egy olyan szakaszra, ahol szerintem még tankok is mentek, fokozva a dolgot pedig még egy kis patakon is át kellett kepeszteni. Utána gurulás, látszott, hogy sík rész jön, végre megkönnyebbülten, lehet haladni normálisan.

Aztán az ut kiért az SS1-re, ami itt éppen 2×2 sáv, autók és kamionok 110-zel, 20 kilométert kellett volna kb. mennem ezen az úton. Az életemet a lustaságom elé helyeztem, így hát jöhetett az újratervezés. 60 km kerülő vissza a hegyekbe. Teljesen kizárt. Találtam 20 km-re egy állomást, a térkép alapján a sínek arra mennek, amerre én, ki tudom kerülni a gázos szakaszt. Nagy nehezen odaértem, pont ment egy vonat a jó irányba, tökély.

57 km vonatozás, a főutat ezzel kikerültem. 5-re értem a célállomásra, 86 kili onnan a kemping, kicsit szoros, de csináljuk. Számomra is meglepő módon a 90%-a megvolt 30 pluszos átlaggal, aztán beértem Róma tengerparti részére, vasárnap este. Összefoglalva olyan volt, mint egy daráló, minden irányból jöttek, nem túl lassan, folyamatosan kivágtak, satufék, padló..etc. A pesti rutin azért átsegített, de hazudnék, ha azt mondanám hogy élveztem.

Innen az út nagyobb része a reptér mellett vitt, apró turistalátványosságként a leszállópálya vége majdnem egybeért az úttal, emiatt a gépek kb. 30 méterrel a fejem felett húztak el. Király :D. Van fényképem is, majd mutatom, ha lesz netem.

A kempingbe már sötétben értem, kicsit lóhalálában, mert féltem, hogy a recepció bezár, és néha ilyenkor a portán meggyőzhetetlen csúnya biztiőrök állnak, akik az anyjukat se engednék be, ha nincs engedélye.

A sátorszomszéd jó fej hollandok kicsit kirángattak a világvége hangulatomból. Végre volt zárható doboz, ahol lehet dolgokat (telefont, akksit, GPS-t stb.) tölteni, teszem hozzá igényem évek óta volna rá, de most találkoztam vele először. Kicsit még neteztem a portán lévő gépen, aztán csendben kidőltem a sátorban.

Mai mérleg: 190 km,  1300 m szint

Reggel olyan voltam, mint akit agyonvertek, képtelen voltam 7 előtt felkelni, bár már fél 6-kor szólt az óra. Pakolás, reggel rutin, majd a szokott pofaszél. 40 kili után értem a terveimben szereplő városba, belsőt mindenképpen kellett vennem, annyira nem szeretek sétálni.

Az előző napok vacakolása alatt rájöttem, hogy már otthon le kellett volna cserélni a 80%-ban működőképes váltómat, ami az elmúlt 2 napban kb. 60%-osra redukálta magát + minden váltásnál olyan hangokat adott, ami akkor is fájt volna a fülemnek, ha most látok először biciklit. Akkor legyen váltócsere, ha van normál áron és fel is rakják.

Miközben vártam, hogy a bicikli elkészüljön (pont a sziesztájuk előtt estem be), szereztem kaját (toszkán kenyér, paradicsom, mortadella, mozzarellával), elücsörögtem a parton, néztem az embereket (ők meg ezt a tapicuccos hülyét, akinek a közelében nincs bicikli), háttérben halk olasz zene szólt, egyszóval a hangulat nem hiányzott.

Vagy 6 órát kellett várnom, addig találtam nyílt wifit ami jó, viszont közben rájöttem, hogy 5 perc volt lerendezni mindent, amihez kellett net, azon felül maradt a malmozás és a cél nélküli facebookozás. (Fel is merült bennem, hogy miért is cseszek el erre otthon annyi időt, akinek kellek, úgyis felhív). Jó kis önismereti kurzus pár üres óra messze mindentől, amit ismerünk, nah:)

60 km-re volt egy kemping, oda még elgurultam némi mászás után. Majd kiderült, hogy ahol aludni akartam, minimum 2 éjszakát ki kéne fizetni, és sehogy se sikerült meggyőznöm őket, hogy az 1 éj is több, mint a semmi, így átmásztam a másik, drágább kempingbe, ahol bezzeg volt 1 éjszakás opció.

Tegnap (augusztus 7-én) annyira nem történt semmi, hogy szót se érdemel.

Reggel ismét 6 előtt keltem, ilyenkor még a portás is nyugiban alszik. Tegnap jól kitaláltam, hogy reggeli –> dinnye –> ferde torony. Felkelő napra értem ki, nulla tornyot támasztó hülye turista, csend, békesség, 1-2 bevándorló tukmálós árus. Ezek kivédésére messziről csúnyán néztem, hogy ne is próbálkozzanak. Bejött. A dinnyének (vagyis angusta vagy mi) szépen, parasztosan bicskával nekiálltam, ahogy kell. Ekkor futott be pár srác kamerával, vették a teret, majd várható módon fennakadtak azon, hogy egy gumicsirke-bicska kombóval reggelizgetek a ferde torony alatt. Suttyomban felvettek, később nem bírtam a dinnye felével, ezért a szereplésemért cserébe megkapták:)

Induláskor végre sikerült találnom 1-2 embert, akik egy irányba támasztották rendkívül kreatív módon a tornyot (1 milliárd turista nem tévedhet), és kaptak pacsit.

200 kili volt betervezve mára, a reggel jól is indult, laza 30 km/h szembe- és oldalszél, felhős idő, nagy forgalom. Ezzel nem volt baj, amikor a dombok közé értem, ideálissá szelídültek a körülmények. Aztán Murphy bácsi beugrott egy defekt formájában. Ezzel baj nem lenne, 5 perc az egész, de kiderült, hogy a belső, amit vettem, gyárilag hulladék és 1 másodperc alatt leereszt. Hurrá, foltozzunk. Annyira hülye helyen volt a lyuk, hogy 3 folt után feladtam. Akkor toljuk, aztán majd megáll/felvesz valaki, máskor is volt már ilyen.

Spoilerként maradjunk annyiban, hogy senki nem állt meg, 17 km-t sétáltam SPD-cipőben, 35 fokban, és hogy fokozzuk, elfogyott a vizem. Mire 40 perccel később tudtam venni, nagyjából mumifikálódtam. Hogy miket gondoltam közben, az maradjon az én titkom, mert letiltanának az internetről. Néha azért megfordult bennem, hogy a kb. 128 üres platóval elmenő, nagy szemeket meresztő ember mit gondolhatott:

– Te Pietro, nézd már ezt a hülyét, lefelé tolja a biciklit és stoppol.
– Jaj, Maria, hagyjad, ezek a mai fiatalok egyre hülyébb sportokat találnak ki. Amúgy mi lesz ebédre?

A maradék szerintem azt hitte, muslincát tenyésztek, és azért nem álltak meg.
De a biciklisek vittek mindent, 8 db jött összesen, látja, hogy tolom dombon lefelé, látja, hogy tolom síkon, erre köszön, és mire annyit mondhatnék, hogy „ni”, már csak a hátukon dudorodó belsőt láttam.

Ezzel kb. elment az egész napom, amikor nagy ritkán volt árnyék, muszáj volt megállnom, mert kezdett főni az agyam a melegtől + ilyenkor bociszemekkel tudtam stoppolni, bár hiába.

Végre egy város, végre vettem belsőt, a tegnapról maradt pizzából betoltam 1-2 szeletet, hogy ne essek össze, aztán indulás tovább (kb. 5-kor), ötven kilit még be akartam préselni, az max. 2 óra, pont jó. Aztán jött egy lassú defekt, sűrű a*****s és még 5 km sprint a táblán látott benzinkútig, hogy legalább fújni ne kelljen. A kempingig még összevesztem egy lakóautóssal, bár lehet az idegállapotom tehetett róla, de úgy éreztem, folyamatosan szívat, pl. a körforgalom előtt bevárt, majd gyök kettővel elindult, stb.

Nagy nehezen megtaláltam a kempinget, boldogság volt, amíg meg nem tudtam, hogy karaoke est van, most is azt hallgatom. Borzalmas.

Az állapotok itt tipikusan talán 2000-es évek eleje, nagy betűkkel kiírva, hogy ingyen(!!) van a melegvíz, ár szerint persze sátrak a diszkó mögött, minden más messzebb. A zuhannyal trükközni kellett, mert jóindulattal csorgott belőle a víz, de a fej leszerelése mindent megoldott.

Az utat tervezhetem ujra, mert megint borult az egész, és Nápolyt el akarom kerülni, a közelébe csak nappal akarok menni, aztán gyorsan el minél messzebb. (Bár Pompei eléggé a szomszédban van.)

Mai mérleg a 200 km nyugi helyett 80 km bicikli + 17 km séta (köszönöm Murphy, igazán kereshetnél most már mást..!!)

Bologna – Malmantile

A reggel kicsit nehézkesen indult, amíg nem kel fel a nap, elég hideg van, utána viszont percek alatt felmelegszik a levegő. 7 körül indultam, Bologna külvárosán át fű alatt elslisszantam. A városból kiérve beugrott, hogy enni is kéne időben, reggeli végül egy fél croissant lett és egy fél szelet pizza (nem olyan, mint nálunk azért;).

Reggeli után rögtön indult a mászás, bár a hátam közepére se kívántam, de meg bőven a kellemes kategóriába esett. Sajnos 10-15 km után láttam, merre kell menni, előbújt az első „13%” tábla, aminek így felcuccolva annyira nem tudtam örülni.

Délelőtt gyakorlatilag csak felfelé mentem, egymást követték a hágók, de valahogy a lefelé pihentető gurulás nem akart összejönni. 11 körül kicsit besokalltam, a cucc súlya, a meleg, és egy újabb 15%-os lejtő teljesen megölt. Itt egy jó 45 perc agonizálás volt a program, aminek az utolsó 20 percében próbáltam egy zselét és a reggeli maradékát magamba kényszeríteni. Nem tudom, mitől lehetett, szerintem szoknom kell még a meleget.
Ebédre nektarin + 1 liter víz jutott, és ez maximálisan boldoggá tett.

A pihenő utáni mászás egy fokkal jobban esett, utána néha előfordult, hogy lefelé is mentem, bár továbbra se volt több ez a fajta hedonizmus pár száz méternél. Teljesen szétestem fejben, holtpontot holtpontra halmoztam, de valahogy sikerült túljutni az összesen. A 3. hágó után végre jött egy hosszú, kb. 7 km-es szerpentines lefelé, itt végre tudtam gyakorolni a technikai edzésen tanult dolgokat.

Aztán persze újra mászás, bár itt már inkább hullámvasút jelleggel, nem csak felfelé. Délután 3 körül értem ki a nagy hegyek közül, innen suhanás le kb. 10 km-en át, kétszer félre is kellett állnom, annyira felforrósodott a felni. Az utolsó 5 km-en két kamion elől menekültem, mivel az olasz útmunkások folyamatosan centiznek, és nincs rajta a top 10-es listámon, hogy egy 30 tonnás kamion kb. 3 centire elmegy tőlem ötvennel.

Innen 70 km volt még Pisáig, a kitűzött napi célomig, és gondoltam, sima lesz, mivel az út is laposodott. Tévedtem. Újra rengeteg mászás, teljesen szétsütötte a nap az agyamat, a lábaim kezdték feladni, főleg miután megint találkoztam egy-két „15%” táblával. Itt már volt, hogy tolni kellett, mert nem tudtam felrugdosni magam 🙁 (6000 túrakilométer után először tolni fájt az egómnak).

Utolsó nagyobb gurulás, és itt már úgy voltam vele, hogy innen le, majd 30 km-en belül kell egy szállás mert meghalok. Útzár, hatalmas kocsisor. A hídon keresztben volt 2 kordon összekötve, nyíl mutat vissza a hegyre. Sűrű anyázás, sírás közeli állapot. Hálisten a helyi olaszoknak se volt kedve visszamenni, ezért előkerült egy kés, majd szimplán levágták a gyorskötözőket a kordonról és kinyitották.

Apukám talált nekem szállást innen 5 km-re, más esély nem nagyon volt, este 7-8 körül nagyjából lehetetlen bárhova bejutni általában. Az elején erősen tiltakoztam, aztán megvallom férfiasan, nem bántam meg. Ágy – vacsora – olaszok. Amikor ideértem, kérdezték, kérek-e vacsorát, persze elfogadtam, mert kajám se volt már és félig előhalott állapotban voltam lelkileg. Mondták, hogy kb. egy óra, addig nyugodtan zuhanyozzak le stb., és ha nem gond, egyek az ő asztaluknál nyugodtan. Nem volt gond. A vacsora mennyei volt, a hangulat mint kb. minden olasz filmben. A tulaj beszélt angolul, a fiai nem, de azért boldogultunk. Beszélgettünk végig: politika, Berlusconi, gazdaság, Magyarország, szidta a románokat, aztán kicsit én is…stb.

Sallangok nélkül a vacsora: pirított bagett saját olívaolajjal és pancettával (olasz füstölt szalonna); valami parmezános tészta sóval-borssal-olívaolajjal; mediterrán saláta juhsajttal és mozzarellával, mellé meg osso buco (borjulabszarbol a velős csont hússal), zárásként dinnye. Továbbra is képtelenség nekem a tészta előételnek, ráadásul én már itt jóllaktam, mert ha szétcsapom magam fizikailag, sose tudok enni, de becsületből azért ettem mindenből. A hangulat mindent megért, amit az olaszokra rá lehet húzni sztereotípiát, azt itt sikerült, persze jó értelemben 🙂

A házigazda zárásként megkérdezte, mikor akarok reggelizni: 9-10-11? – bedobtam, hogy 6-kor, mire a lényegre törő válasz: „legalább a csirkék nem esznek egyedül”.

Napi mérleg: 130 km, 2200 m szint, n+8 holtpont.